Hogyan segítette az önkéntesség a mentális egészségemet?

Az élet a sclerosis multiplex betegséggel olyan, mint a zsákbamacska. Néhány nap annyira izgalmas, mint egy elázott kartonpapír, néha pedig Fred Astaire-t megszégyenítő lábmunka kell ahhoz, hogy az ember talpon maradjon.

A sclerosis multiplex betegségnél az a fontos, hogy meglovagoljuk a hullámok tetejét, ha pedig leesünk, akkor vissza kell mászni, vagy kievickélni a partra, ahol összegyűjtve az erőnket ismét meglovagolhatjuk azt a hullámot. (A szörfös példa azért is ironikus, mert nekünk, sclerosis multiplex-es embereknek néha egyensúlyzavaraink is vannak.)

Tavaly egyre többször hasított belém a tudat, hogy egyre többet vagyok egyedül. Azt vettem észre, hogy tennem kell valamit az elszigeteltségem ellen, ami nincs jó hatással a mentális egészségemre. Megkérdeztem a helyi adományboltot (St. Vicent de Paul), hogy van-e szükségük önkéntesre. Most már heti két napot dolgozok náluk, de annyi barátom lett ott, hogy néha máskor is beugrok hozzájuk.

Az önkénteskedést jutalomként fogom fel. Annyi minden kaptam tőle. A legcsodálatosabb emberekkel találkozhattam. Imádok a vevőkkel beszélgetni és sokaktól kaptam pozitív visszajelzéseket. Nagyon sokat segít az önbizalmam és önértékelésem építésében. Belépek az ajtón és úgy érzem, hogy életre keltem. Sokkal függettlenebbé és társaságkedvelőbbé tett. Mindennek a tetejében a pénz, amit a boltban segítek megteremteni, olyan családoknak adjuk, akik sokat nélkülöznek.

Amikor az adományboltban dolgozom, akkor én vagyok a a rendszerezés, a kemény munka és az élvezettel való munkavégzés megtestesítője. A kiváló ügyfélkezelés a legfontosabb szempont. Segített abban, hogy arra figyeljek, amire tényleg akarok és az ebből fakadó interakciók sokat jelentenek a mentális egészségem számára. Régen én voltam az elszigeteltség királynője és ma már tudom, hogy ez mennyire káros.

Ezzel szemben otthon teljesen bolond vagyok. Néha az jut eszembe, hogy gyakorlatilag el tudnám veszíteni saját magam otthon. Ideges leszek és nagyon nehezen tudok koncentrálni. A jelenlegi életem nem sokat segít, mert addig, amíg el nem készül a házam, a szüleimmel élek. Amikor otthon vagyok úgy érzem, hogy nincs semmilyen napi rutinom, ami nehéz, ha egy saját élettel rendelkező, felnőtt nőről van szó. Tudom, hogy ha lesz megint egy saját kuckóm, akkor sokkal összeszedettebb leszek és ismét nyomot fogok tudni hagyni a világban.

Jelenleg az önkénteskedés adja meg az irányítás érzését, és még soha nem éreztem magam ennél izgatottabnak a jövővel kapcsolatban. Amikor túlterhelt vagyok visszagondolok arra a szörfdeszkára és arra az érzésre, hogy mindig küzdeni fogok. A sclerosis multiplex betegséggel élő emberek minden nap ezt teszik, mert a meghátrálás nem jellemző ránk. Erősek vagyunk és van bennünk egy megingathatatlan bátorság, ami a legerősebb óceánnal is felveszi a harcot. Persze néha, egy pillanatra kétségeink támadnak saját magunkkal kapcsolatban, de mindig visszaemlékezünk arra, hogy kik vagyunk és mindig erősebben tértünk vissza, mint valaha.